7 dolog amit soha ne mondjunk a gyászolónak

Soha nem könnyű valakivel beszélni, aki veszteséggel küzd. Sajnos társadalmunkban még mindig egyfajta tabu a gyász, így sokszor a vigasztalónak szánt mondatainkkal akaratlanul is fájdalmat okozunk. Mit ne mondjunk és mivel tudjuk segíteni a gyászolót?

 “Legalább nem szenvedett”/ “Legalább már nem szenved többet”

Ez a mondat öntudatlanul is az érzések elnyomására buzdít, s mint minden olyan mondat, ami úgy kezdődik “legalább…”,minimalizálja a veszteséget. Nem veszi figyelembe, hogy a gyászoló fájdalma a veszteségre adott normális reakció: szerette meghalt, s ebben a pillanatban számára szinte teljesen mindegy, hogy hogyan.

Helyette: Szörnyű ami történt. Nagyon nehéz lehet most neked. Ha nem bánod, időnként benézek. /Sajnálom, hogy ilyen nehéz időszakon kellett keresztülmenned. Bármikor számíthatsz rám, ha úgy érzed, szükséged van valakire aki meghallgat. 

“Most erősnek kell lenned!”

Ezzel a mondattal azt éreztetjük a gyászolóval, hogy el kell nyomnia az érzéseit, nincs joga/nem helyes reakció a fájdalmát vagy éppen az üresség érzetét megélni. Különösen, ha még azt is hozzáteszik, hogy “tartanod kell magad, mert a gyerekeknek/ szülőknek stb. szükségük van rád”.

Ráadásul ezzel a gyásztól megóvni kívánt gyerekeknek is ártunk, hiszen így bennük is az rögzül, hogy a fájdalom kimutatása a gyengeség jele. Ez azt eredményezi, hogy később sem tudják majd átélni, megfelelően feldolgozni az őket ért negatív érzéseket. 

Helyette: “Nagyon sajnálom ami történt! Nehéz ilyenkor bármit is mondani, hiszen tudom, úgysem enyhíti a fájdalmad! Ha tudok segíteni abban, hogy…., szólj!“ (Legyünk konkrétak! Például: elviszem a gyerekeket edzésre, bevásárolok, stb.). 

“A Sors/Isten így akarta/Minden okkal történik”

Az egyik legrosszabb mondat, ami elhangozhat! Senki sem érzi úgy, hogy bármi is megmagyarázhatná szerette elvesztésének okát. Ez a mondat nemcsak minimalizálni próbálja a gyászoló érzéseit, de az érzelmek kavalkádjától szenvedő félben még dühöt is vált ki. Különösen, ha nem hisz Istenben vagy a Sorsban. Sőt, a gyász sokszor a meglévő hitet is megingatja, hiszen a gyászoló is keresi a miértekre a választ, ami ráadásul nem hozza vissza szerettét, nem csillapítja a hiányát, az elvesztése miatt érzett fájdalmat.

Helyette: Szeretlek és el sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet most neked! Bármikor számíthatsz rám, ha úgy érzed, szükséged van valakire aki meghallgat. 

„Foglald el magad valamivel, ami eltereli a figyelmed!”

A feldolgozatlan gyász akár komoly testi tüneteket is okozhat, a valódi érzések figyelembe nem vétele, vagy a figyelemelterelő viselkedés – bár átmenetileg enyhítheti a gyász fájdalmát – károsabb, mint gondolnánk! Ha segíteni akarunk, ismerjük el a gyásszal járó fájdalmat!

Helyette: Mit szólnál egy közös sétához jövő héten? Vagy bármilyen más közös programhoz? Érted tudok jövök és felveszlek. 

„Az idő majd megoldja”

Nem! A közhiedelemmel ellentétben az idő nem gyógyít be minden sebet, de idővel megtanulunk együttélni a veszteséggel. Ehhez azonban végig kell járnunk a gyászfolyamat szakaszait, megélni a fájdalmunkat, érzéseinket, helyére tenni magunkban az elhunyttal való kapcsolatunkat. Téves az a feltételezés, hogy csak azért, mert eltelt valamennyi idő, elfelejtjük a veszteséget.   

Helyette: Mutassuk ki, megértjük, milyen szörnyű a gyász folyamata, és támogatjuk ezen az úton a gyászolót. Próbálkozzunk valami ilyesmivel: “Biztosan hosszú időbe telik, míg ezt a veszteséget feldolgozod. Itt vagyok, és ha szeretnéd, csináljunk valamilyen közös programot, amivel megemlékezzünk róla!” 

„Tudom, mit érzel…” 

Ez a helyzet nem rólunk szól és nem mi vagyunk, aki gyászol! Minden ember és minden helyzet más, így minden gyászfolyamat is egyedi! Még akkor sem tudhatjuk, hogy a másik pontosan mit érez, ha átéltünk hasonló veszteséget.

Helyette: „El sem tudom képzelni mit érezhetsz most, de azért vagyok itt, hogy segítsek, amiben csak tudok”. Saját veszteségünket csak akkor említsük meg, ha az nagyon hasonló (pl. hirtelen halál, gyermek elvesztése stb.) A cél az, hogy segítsünk a gyászolónak, anélkül, hogy a saját fájdalmunkat helyeznénk előtérbe! Ebben az esetben mondjunk valami hasonlót: “ Én is nemrég vesztettem el a szerettemet, ha úgy érzed, szeretnél beszélgetni valakivel beszélgetni, aki szintén gyászol, hívj nyugodtan.”  

„Ideje lenne már továbblépned”

Mint említettük, minden gyászfolyamat egyedi, akárcsak a veszteség feldolgozásához szükséges idő. A gyász nem olyan dolog, amin túl lehet lenni! Bizonyos haláleseteknél a gyász állandóan velünk marad. Az elhunyt emlékének életben tartása bizonyítottan segíti a gyászfolyamatot! Az ilyen mondattal csak bűntudatot és haragot gerjesztünk a gyászolóban, hiszen a társadalmilag normálisnak tartott időhatárok (pl. a szerettünk tárgyaitól való megválás) azt az üzenik a gyászolónak, hogy vele és érzéseivel van a probléma.

Különösen nehéz a veszteséget feldolgozni, ha azt a környezet nem érti, nem támogat. Ilyen lehet a rég elvált házastársunk halála vagy ha egy házasságban miénk a harmadik fél szerepe és szeretőként veszítünk el valakit. 

Helyette: “Láttam a fotót amit posztoltál magatokról, látszik rajta, mennyire szerettétek egymást! Biztosan nagyon hiányzik!” 

Hogyan segítsük gyászoló szerettünket?

Bármit is szeretnénk mondani, fontos, hogy őszinték legyünk! Mondjuk el, ha kínosan érezzük magunkat, mert nem tudjuk mit mondhatnánk – már ez is sokat jelent és sokkal jobban esik, mint a fentiekben említett közhelyek! Gyakran egy őszinte ölelés többet mond minden szónál!  

Ne feledjük, a gyászolónak legtöbbször nem is tanácsra, hanem türelmes hallgatóságra van szüksége! Az értő, támogató figyelem gyakran elég ahhoz, hogy némi megnyugvásra leljen. Ha  megtisztel minket a bizalmával, igyekezzünk elfogadni az érzéseit akkor is, ha nem is mindig értünk vele egyet. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megadjuk neki azt az időt, ami a gyászmunkához szükséges, hagyjuk, hogy a saját tempójában váltsa fel a fájdalmat a veszteség elfogadása.